A hősök, akiket hiába vártak haza

81 éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek következtében a több mint 200 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba, a pontos szám ma sem ismert.

Ma délelőtt a korabeli tábori élet felidézésével, fegyverbemutatóval, kiállítással és második világháborús filmhíradókkal kezdődött a doni áttörés 81. évfordulójára szervezett emlékrendezvény.  A Pápai Huszár Egyesület és Pápa Város Önkormányzata közös szervezésében megvalósuló programmal a második világháború Don-kanyarban elesett magyar hőseire emlékezett a város.

Bár a Pápai Huszár Egyesület alapvetően az első világháborús katonai hagyományok őrzését tartja kiemelt feladatának, a doni hősök előtti főhajtásban mindig tevékenyen kivette részét. Idén a Soproni Történelmi és Hadijátszó Baráti Körrel összefogva egy interaktív programelemmel is készültek. Bolla Kálmán, a Pápai Huszár Egyesület elnöke elmondta, hogy az érdeklődők kézbe vehették a második világháborúban, így a doni ütközetben is használt fegyvereket a soproni hagyományőrzőknek köszönhetően, testközelbe hozva így a történelmet, mely figyelmeztet is egyben.

De volt az Erzsébet ligetben felállított kiállításnak egy másik érdekes eleme is. Varga  Sándor, a Pápai Huszár Egyesület főhadnagya saját gyűjteményének értékes darabjait mutatta be. Volt az asztalon gyékénycsizma, mellyel a Donnál harcoló katonák is védték bőrbakancsukat a beázástól, de ki lehetett próbálni a kapca megkötését is, valamint volt síléc is, melyet a hóban használtak a magyar honvédek.

Az emlékünnepség kezdetén Kincses László versmondását Kovács Gyöngyi kísérte hegedűn, majd dr. Hende Csaba, az Országgyűlés alelnöke mondott beszédet. Kitért a második világháború előzményeire, majd szólt arról a rettenetes veszteségről, melyet a magyarok elszenvedtek a Donnál.

– A második magyar hadsereget az akkor elérhető lehető legjobb felszereléssel küldtük ki a frontra, tehát nem igaz az, hogy az akkori magyar államvezetés szedett-vedett holmival bocsátotta volna útnak a honvédeinket. Az azonban igaz, hogy a németek azt ígérték az egyezségben, hogy további jelentős fegyverzettel fogják ellátni a magyar csapatokat már odakint a hadszíntéren. Ez sajnos nem történt meg, ezért is volt olyan könnyű dolgunk az oroszoknak, akik sokkal jobban felszerelkezve, és hát valljuk be, a hazájukat védve törték át a magyar vonalakat. A veszteség iszonyatos volt. A halottak és a sebesültek, valamint a hadifogságba esettek együttes létszáma mintegy 130 ezer főt jelentett. A hadifogságból nagyon kevesen jöttek haza élve, ezt is el kell mondani, és a sebesültek közül is sokan elhunytak később a kórházakban.

Példátlan ez a veszteség és máig fáj minden magyarnak és mindazoknak, akiknek hozzátartozója odaveszett, mondta az alelnök.
– Az esküvőjéhez híven, fegyverrel a kézben, parancsteljesítés közben elesett katona mindig hősi halott, hős, függetlenül attól, hogy ezt a háborút milyen politikai vezetés, milyen célok érdekében, igazságosan, igazságtalan háborúként indította-e meg, és függetlenül attól is, hogy ennek a háborúnak mi lett a végeredménye. Mi most tehát kései utódokként meghajtjuk a fejünket és emlékezünk a hőseinkre, azokra a magyar hősökre, akiknél szomorúbb sors ezeréves történetünk alatt magyar katonának alig jutott. Isten nyugosztalja őket a távoli földben – majd zárszóként megköszönte a jelenlevők részvételét, hozzátéve: – Akire emlékeznek, az örökké él. Ezt a sorsot szánjuk mi most együtt a Don-kanyar hőseinek. 

A beszédet követően a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit és meggyújtották a mécseseket.