A nemzet nagypéntekje

„Péntek van ma. Nagypéntekje, ezer esztendős lételében legvalódibb, leggyászosabb nagypéntekje a magyar nemzetnek. Ártatlanul, mint a Megváltó, nem latrok között, hanem latrok által ma feszíttetik a keresztfára. Sokáig ácsolták a keresztfát, de végre elkészült, nehéz stációi voltak a nemzet kálváriájának, de végre elérkezett a legnehezebbhez, a világ hatalmasai, álnokul mosolygó, kezüket mosó Pilátusok befejezték művüket, amin tanácsot ültek, minden, de minden elmúlott immár s mint az Isten fiáé, a magyar sorsa is – elvégeztetett.” A Pápai Hírlap 1920. június 4-én kelt vezércikke fájdalmas sorokkal írja le a nemzet gyásznapján történteket.

Trianon, 1920. június 4. A hely és a nap, ami többmillió magyar és velük az egész nemzet tragédiáját jelentette. Több millió magyar – csecsemők, gyermekek, ifjak és idősek -, akik nem akarták a háborút, akik nem akartak figurák lenni mocskos politikai játszmák sakktábláján, akiket mégis bűnösnek kiáltottak ki, akiket feláldoztak a hangzatos szavak mögé bújtatott politikai érdekek oltárán. Magyarok, akik egyik pillanatról a másikra üldözöttekké, megtűrt személyekké váltak őseik földjén. Magyarok, akiket üldöztek származásukért és akik az üldözések, korlátozások ellenére magyarok maradtak. Magyarok, akik büszkén hagyományozták át anyanyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat gyermekeikre, unokáikra. Magyarok, akiket ránk erőszakolt határokkal elválasztottak ugyan az anyaországtól, de mindig a nemzet része maradtak.

Június 4-e van, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulója. Emlékezzünk, mert emlékeznünk és az utánunk érkezőket emlékeztetnünk kell a történelem egyik legnagyobb igazságtalanságára. Hogy mindig legyen magyar, aki tudja, érti és érzi, mit jelent: Nem, nem, soha!