A tehetségek köztünk élnek – Olvasónk küldte

Csendes, szerény. A rohanó hétköznapok szürke eminenciása ő, halk szavú, szorgalmas, „normális” diáklány.

Első látásra.

Aztán ha beszélgetni kezdünk vele, pillanatok tört része alatt változik meg a véleményünk: a csendesből őrjöngő, a szerényből kiabáló, a „normálisból” elütően más lesz. A felszín tehetséget takar.

Vadász Lili, a pápai Acsády 11. osztályos tanulója. Eddig „csak” fiókíró, de kezdni szárnyait megmutatni, magát megrázva kitárulkozni, hogy szunnyadó tehetségét más is megismerhesse.

Régóta ír. Mindent. Mindenről és mindenkiről. Aztán már csak magáról. Az érzéseiről. A benne tomboló, sós könnyes, szilánkos szívű, boldogságkereső kamasz gondolatairól. Mélyre szántó, veretes dolgokról.

Szerelemről, boldogságról, vágyról, elmúlásról. Profikat meghazudtoló módon. Szabad verseket ír. Szabadon.

Szülei és tanárai büszkeségére. Kortársai csodálatára.

Leírja, kiírja magából azt, ami a mai fiatalokat foglalkoztatja, nyomasztja.

Sorsközösséget vállal az ördöggel is, ha kell, de az áhított boldogságot mindenképp meg akarja kapni. Még „csak” úton van, de verseit olvasva, bizton célba ér.

Mert akivel „a föld forog”, aki érzékeny, figyelmes mindemellett még stílusosan is tud írni, arra komoly karrier vár a tollforgatók világában.

Íme, még egy nagybetűs ember, akire méltán büszke az alma máter.

Czobor Andrea