Dicsőség a hősöknek!

Édesapám mindig azt mondta, engem túlzottan nagy igazságérzettel áldott – vagy vert meg a sors. Kamaszkoromban sokszor előfordult, hogy felemeltem a szavam, ha úgy éreztem, valakit igazságtalanul bántanak. Nem törődtem a következményekkel, nem gondolkodtam, csak mondtam a véleményemet.

Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha forradalmi időkben vagyok fiatal. Akkor, 1956 októberében vajon lett volna bátorságom a következményekkel nem törődve kiállni a forradalmár fiatalok mellett? Mentem volna velük tüntetni a kommunista rendszer ellen? Lett volna bátorságom szembenézni a szabadságharcunkat leverni érkező szovjet fegyverekkel?

Aztán a megtorlás éveiben tudtam volna csendben tűrni, és hallgatni azokról a hősökről, akik életüket vagy saját szabadságukat adták egy szabad Magyarországért? A hősökről, akik 1956 őszén megmutatták a világnak, hogy ez a kis nép a nagyok segítsége nélkül is képes történelmi tettekre. A hősökről, akiknek még a nevét is igyekeztek kitörölni az emlékezetből. A hősökről, akiknek még a családjuk sem ismerhette nyughelyét. A hősökről, akik mára talán már megkapták az őket megillető tiszteletet.

Ma 1956. hőseire emlékezünk. Azokra a fiatalokra és kevésbé fiatalokra, akik voltak elég bátrak, hogy felemeljék a szavukat. Akik bebizonyították a világnak, hogy szembe lehet szállni a kommunista uralommal. Akik hittek abban, hogy Magyarország kivívhatja szabadságát.

Dicsőség a hősöknek!