Esélyük sem volt…

Az elmúlt napokban igazi tél volt. Éjszakánként nem volt ritka a mínusz tíz fokos hideg sem, és napközben sem gyakran kúszott nulla fok fölé a hőmérő higanyszála. Előkerültek a vastag télikabátok, a sálak, sapkák, kesztyűk. Sokan vagyunk, akik így is dideregtünk és örömmel húzódtunk be a meleg szobába.

Nekik, ott, 1943. zord telén, távol az otthonuktól, a szeretteiktől esélyük sem volt meleg helyre húzódni. Őket, kétszázezer magyar édesapát, férjet, vőlegényt, szerető gyermeket, fiatal, bohókás srácokat és komoly férfiakat – köztük sok pápai katonát – megfelelő ruházat és katonai felszerelés nélkül küldték a mínusz negyven fokos télbe, a jéghideg pokolba, a Don mellé.

Esélyük sem volt. Esélyük sem volt megvédeni magukat sem a hideg, sem az ellenség ellen.

Vajon mielőtt elindultak, még megölelhették szeretteiket? Még küldhettek egy utolsó mosolyt az integetés mellé az aggódó kedveseknek? Vajon elmondhatták, hogy mennyire szerették az ittmaradottakat és vajon tudták, hogy őket mennyire szerették? És vajon mit gondoltak, amikor rádöbbentek, hogy esélyük sincs?

Fájdalmasan kevesen térhettek csak haza közülük, s akik hazatértek, olyan súlyos fizikai és lelki sebeket szereztek, melyektől soha nem szabadulhattak. A lelkük egy része ott maradt, abban a pokolban, bajtársaik holtteste mellett, a magyar vértől vöröslő hóban.  

A 2. Magyar Hadsereg 1943. január 12-én kezdte meg a támadást a Donnál. A 2. Magyar Hadsereg 1943. január 17-ére tulajdonképpen megsemmisült. Tisztelegjünk a hősök előtt és ne engedjük, hogy emlékük feledésbe merüljön! Mert soha többé nem szabad, hogy előforduljon, hogy magyar édesapákat, férjeket, vőlegényeket, szerető gyermekeket, fiatal, bohókás srácokat és komoly férfiakat olyan feladat végrehajtására kényszerítsenek, amelynek végrehajtására esélyük sincs!