Fájdalom és reménység

Az ezernyi apró mécses lángjának most nem kell dacolnia a széllel. Szépen, egyenesen törnek utat a sötétben a lelket melengető kicsi fények. A temető csendjében itt is, ott is gyufa sercen, s csak gyűlnek, gyűlnek a pici mécslángok. Az apró fényecskék összekapaszkodva derengő fénybe burkolják a rideg sírkövek környékét.

Sétálok a félhomályban, a sok száz emlékező között. Néha látom, ahogy rég nem látott rokonok, barátok, ismerősök összefutnak, és örömmel köszöntik egymást, s halkan beszédbe elegyednek. Lám csak, ahogy régen az ünnepi asztalnál, most itt, a temetőben hozzák össze az egymástól távol kerülteket az idős családtagok – gondolom szomorúan mosolyogva.

Aztán meglátom őt… A hajlott hátú, idős asszonyt, ahogy bizonytalan léptekkel botorkál a sírok között. Kezében koszorú és egy kicsi táska. Lassan odalép egy sírhoz, gondosan leteszi a koszorút, majd a kis táskából mécsest vesz elő. Gyufa sercen és pár pillanat múlva egy picinyke láng meleg fénybe burkolja az addig a sötétben megbújó sírkövet. Az asszony nézi egy ideig a kicsi mécsest, majd némán, reménytelenül zokogva végigsimít a sírkőbe vésett neveken: Idős… és Ifjabb… Szememmel önkéntelenül követem a mozdulatot és csak reménykedhetek abban, hogy lesz, aki ma este átöleli és letörli arcáról a könnyeket.

Magam is könnyekkel küzdve lépkedek tovább, amikor csilingelő gyermekhang tör át a felnőttek suttogó beszélgetéseinek monoton zúgásán. „Apa, én is gyújthatok gyertyát a nagypapának? Nagyon szeretném azt a szép kis fehér mécsest meggyújtani!” Nem kell sokáig keresnem a hang forrását, néhány méterre tőlem guggol, szőke fürtjei csak úgy röpködnek, miközben a zseblámpa fényében egy kis üvegmécses tetejét próbálja leszedni. A csacsogás egy időre megszűnik, amikor az édesapja kezében lévő gyufaszálat irányítva meggyújtja a kicsi mécsest. Egy darabig áll, gyermeki csodálkozással, átszellemült mosollyal nézve a lángot, majd énekelni kezd: „Ég a gyertya, ég…” És a csilingelő gyermekhang végigszárnyal a pislákoló gyertyalángok fölött, kis időre megszakítva a csendes beszélgetéseket. Ismerősök és ismeretlenek egy pillanatra egymásra mosolyognak. Az elmúlás fájdalma és a jövendő reménysége találkozik egy pillanatra. Aztán mindannyian megyünk tovább…