Ha nem kifejezetten rajongsz a karácsonyi filmekért, ezeket nézd!

Yellowjackets
Amilyen sokkolóan kezdődik, olyan hétköznapi környezetben folytatódik az utóbbi évek kultkedvence, amelyet felénk méltatlanul keveset reklámoztak, pedig minden hype-ot megérdemel. Egy csapat tinilányt látunk egy véres, pogány rituálé közepette, majd ugyanőket felnőtt, súlyos traumákkal élő nőkként, ahogy próbálnak lavírozni a hétköznapok és a saját emlékeik közt, miközben egy ismeretlen azzal zsarolja őket, hogy tud mindent. A néző azonban nagyon sokáig semmit sem tud, legfeljebb annyit, hogy egy középiskolai női focicsapat gépe lezuhant, a lányok nagy része túlélte és nagyon sokáig a vadonban rekedt, ahol… nos, történtek dolgok.

Azért csodálatos a Yellowjackets, mert pont ugyanúgy működik horrorként, mint iskolai szappanoperaként, a felnőtt nőkről szóló részek pedig olyanok, mint egy kicsavart, perverz Született feleségek. Azaz pont annyira addiktív, darálható, mint amennyire mély és talányos. Nem az a legizgalmasabb, ami történik, hanem az, ahogy az erdőben, majd évtizedekkel később a civilizációban átrendeződnek a hatalmi viszonyok, a cuki lányból szörnyeteg, a felszínesnek tűnő jó csajból pedig a csapatot összetartó vezető lesz. Nyomasztó, véres, de így is átélhető és a legváratlanabb pillanatokban vicces sorozat a Sárgadzsekik, amely egyébként nemcsak Juliette „Született gyilkosok” Lewis nagy visszatérése, hanem bizonyíték is, hogy Melanie Lnyskey az egyik legnagyobb élő színésznő.

A sorozat a SkyShowtime streaming platformon érhető el.

Slow Horses
Megszoktuk, hogy a kémfilmekben és -sorozatokban nehezen kiismerhető, súlyos múltat a hátukon cipelő, de mindenképpen agyafúrt és különböző okokból érdekes szereplők sorsát követhetjük, ugye? A James Bond-féle akciódús mesefilmektől a Suszter, szabó, baka, kémig (amely a nézőre bízta, hogy összerakja a sztorit, a rejtély pedig inkább pszichológiai volt, mint bármi más) biztosak lehettünk benne, hogy okosabb (vagy annak szánt) emberekről szól. Mi csak a nézők vagyunk, és azt szeretnénk, hogy olyan embereket mutogassanak nekünk, akiknek az észjárásán leesik az állunk, nem?

Az Utolsó befutók legnagyobb erénye, hogy a fentieket mind elfelejthetjük. A sorozat „hősei” ugyanis, ahogy a címből is kiderül, a brit titkosszolgálat „futottak még” ügyosztálya, a leszerepelt, vagy eleve béna kémek, akikre a papírmunkát is alig lehet rábízni, nemhogy mindenféle terrorista sejtek felkutatását és leleplezését. Vagy azért vannak a Gary Oldman vezette csapatban, mert szégyelli őket a vezetőség és szeretnék, hogy minél kevesebb vizet zavarjanak, vagy egyszerűen lusták őket kirúgni és egyszerűbb, ha elküldik őket Liverpoolba, ami a sorozat szerint a bukott kémek elfekvője. Oldman egyébként megint nagyszerű, de felejtsük el, amit az említett Suszter, szabó…-ban láttunk tőle: alkoholista, mizantróp, megkeseredett kémként látjuk (még az is lehet, hogy élete utolsó szerepében), akiről persze kiderül, hogy titokban aranyból van a szíve, majd egy kicsivel később az is, hogy mégsem, és egy utolsó rohadék. Azért mi habzsoljuk az új évadot is, hátha mégis a szívünkbe zárjuk.

A sorozat az Apple TV-n nézhető.

From
Hiányzik a Lost? Falod Stephen Kinget? Szereted, ha csak a végén derül ki, hogy néz ki a szörny, mit akar, és mire megy ki a játék általában? Mazochista vagy és élvezed, ha egy műalkotás több kérdést hagy maga után, mint amennyit megválaszol? És főleg: szeretnéd magadtól minél messzebb üldözni a karácsony szellemét? Akkor neked szól a Bosszúállók-felelős Russo-testvérek sorozata, a Kiút, amelynek már az alapötlete is hátborzongató: évtizedeken át érkeznek új lakók eltévedt buszokon, autókban, lakókocsikban egy kietlen kisvárosba, kiút nincs, a külvilággal lehetetlen kommunikálni, éjjel pedig ember alakú szörnyek kószálnak az erdőben és felfalnak mindenkit, akit odakint találnak. A túlélők csak azokban a házakban találhatnak menedéket, ahol kifüggesztik a pár szörnyriasztó amulet egyikét.

Ahogy lenni szokott, az ott rekedtek előbb-utóbb berendezkednek erre az éppen csak hogy civilizált életre, barátságok, szerelmek szövődnek, egészen addig, amíg egymás ellen nem fordulnak. A sorozat azonban szerencsére egy pillanatig sem felejti el, hogy a műfaja kőkemény horror, és sokkal inkább a természetfelettiről szól az egész, mint a szappanoperáról. Inkább nyomasztó, mint ijesztő, és inkább érdekes, mint véres a From, a második évadot pedig nem egyszerűen frusztráltan, hanem dühösen fejeztük be: látni akartuk a folytatást azonnal és fel vagyunk háborodva, hogy várni kell rá. Ez persze csak azt illusztrálja, milyen izgalmas az egész.

A sorozat a HBO Maxen nézhető.

Leave The World Behind
Julia Roberts már az Erin Brockovichcsal maga mögött hagyta a romkomok világát, azóta láttuk már minden létező műfajban és szerepben, de így is meglepő, amit a Netflix legújabb világvégés thrillerjében nyújt. A mizantróp, gyanakvó, játszmázó és enyhén rasszista családanya ijesztően természetesen áll neki, Ethan Hawke, a naiv, optimista férj csodásan ellensúlyozza, ám az egész filmet így is Mahershala Ali viszi a hátán, aki a lányával kéredzkedik be az éjszaka közepén saját luxusvillájába, amelyet éppen Robertsék bérelnek. Úgy, hogy odakint közben egy rejtélyes világvége-esemény bontakozik ki.

A kevésszereplős kamaradráma szerencsére nem túl látványos: azért szerencsére, mert most a legkevésbé egy újabb apokalipszisfilm hiányzik az életünkből (rád nézek, Roland Emmerich!), az olyan kevésszereplős, paranoid kamaradrámákból, mint a Távol a világtól, nem lehet eleget fogyasztani. Főleg, ha még azt is képesek beleszőni az eleve feszült cselekménybe, hogy egyébként milyen hülye az ember hasonló helyzetekben: ki nem térne a partra sodródó, óriási tankerhajó elől, inkább kamerázza azt, és amikor megszűnik létezni az internet és a tévéadás, akkor is fontosabb a Jóbarátok befejező része, mint az, hogy mi lesz most az emberiséggel.

A filmet a Netflixen találod.

No One Will Save You
Ufós horrorfilm, egyszereplős monodráma, a családi tragédia és a gyász feldolgozásáról – vagyis fel nem dolgozásáról – szóló némafilm: bármilyen furcsának is tűnik, ez mind belefér a Nincs, aki megmentsen 93 percébe. A Hulu által gyártott (de a magyar streamingszolgáltatókon is fellelhető) film annyira feszült és magával ragadó, hogy nekünk például csak a végén esett le, hogy az egész filmben egyetlen emberi szó nem hangzott el. Nem is volt rá szükség: Kaitlyn Dever csodálatos színésznő, testbeszéddel és mimikával elviszi az egész történetet a hátán.

Amely történet olyan hatásos, amilyen egyszerű: egy kisvárosban megjelennek az emberi anatómia iránt különös érdeklődést mutató, rovarszerű ufók, egy nagy tanyán egyedül élő lánynak – akit valamiért az egész város megvet – pedig nincs más dolga, csak valahogy életben maradni. Ez nem spoiler, hiszen mindez kiderül a film első tíz percéből – a maradék nyolcvanat tényleg nem írjuk le, részben azért, mert nem szeretnénk lelőni a poént, részben azért, mert ami történik, az leírhatatlan.

I’m Thinking About Ending Things
Első ránézésre akár karácsonyi témájú is lehetne a Netflix egyik legfurcsább és legnyomasztóbb filmje, A befejezésen gondolkodom (a magyar cím egyáltalán nem adja vissza az eredeti jelentését), hiszen havas tájon át viszi haza a fiú (Jesse Plemons) bemutatni barátnőjét (Jesse Buckley) a családnak. De megnyugtattunk mindenkit: ennél kevésbé karácsonyi filmet nem is kereshetnénk a magyar streamingszolgáltatók kínálatában. Ez ugyanis minden, csak nem egy meghitt, kedves családi látogatás. A férfi viselkedése ugyanis egyre bizarrabb, percről percre váltogatja a szerepeit, néha a lány gondolatait hangosítja ki, néha érzékeny értelmiségi, néha primitív bántalmazó, és a táj is furcsán viselkedik körülöttük. Otthon pedig még sokkal szörnyűbb lesz az egész; elég csak annyi, hogy a szülők életkora percről percre változik. A hazaúton pedig megállnak valahol, ahol nagyon nem szabadna megállniuk. Ezen a ponton azonban már a többes számnak sincs értelme.

Charlie Kaufman íróként eleve szereti szétboncolni a szereplői lelkét, ebben a filmben (amelyet ráadásul rendezett is) pedig elmegy a végsőkig: Iain Reid eleve hátborzongató könyvénél is nyomasztóbbra sikerült a film, amelyhez képest a korábbi munkái (Egy makulátlan elme örök ragyogása, A John Malkovich-menet, Adaptáció) laza romantikus vígjátéknak tűnnek. Ennek ugyanis nincs vége két óra és 14 perc után: ha most megnézed, viszed magaddal még jó sokáig, egészen át 2024-be.