Isten éltesse a szépkorúakat!

A kis házban csendesen tett-vett az asszony, néha ki-kipillantott az ablakon és mosolyogva nézte, ahogy a férje a lehullott faleveleket gyűjtögette kis kupacokba. Szeme egyre gyakrabban tévedt az órára, de már anélkül is tudta, hogy közeleg az idő, talán csak pár perc, és megérkeznek. Így van ez minden nap. Hazafelé mindig benéznek…

Aztán már hallotta is a kapu nyílását, aztán az apró kis cipőcskék csattogását a betonon, és a csilingelő hangot, ahogy kiabál: – Szia, nagypapa! Találtál nekem valami szép levelet? – Az asszony a választ már nem hallotta, de amikor a szöszi kisfiú berontott a konyhába, a kezében már ott volt egy csokor színes falevél. – Ezt nézd, nagymama! Micsoda szépséges leveleket talált nekem nagypapa! Ezt mind beteszem a gyűjteményembe! Amúgy anya kint maradt papival a kertben, de én jöttem hozzád! – s miközben ezt mondta, kis karjaival átölelte az asszony derekát.

-Gyere kicsi bogárkám, üljünk le egy kicsit! – fogta kézen az asszony a kisgyereket, s vezette a szobáig, ahol egymás mellé telepedtek a kanapén. – Mesélj, kicsikém, mi minden történt veled, amióta nem találkoztunk?

-Jaj, már, nagyi! Hiszen pont egy napja nem láttuk egymást! Mi történhetett egy nap alatt? – de azért csacsogva mesélni kezdte, hogy mi volt az ebéd az óvodában, hogy ma megmászta a nagy, piros mászókát, hogy a barátaival épített egy hatalmas tornyot és, hogy az óvónéni a folyókról mesélt és arról, hogy a folyók néha megáradnak.

  -Jaj, nagymama! Nekem akkor eszembe jutott, hogy te is meséltél nekem már ilyesmit! Elmesélnéd újra azt, amikor megáradt a falutokban a folyó, és te meg a barátaid elcsentétek dédi mosóteknőjét, hogy azzal csónakázzatok? – és a szöszi kisfiú máris a nagymamája ölébe kucorodott, csillogó szemeivel izgatottan várva a már jól ismert történetet – és a nagyi mesélni kezdett, közben ráncos kezeivel finoman simogatta a puha, szőke fürtöket.

Mikor a történet végére ért, a kisfiú kicsit gondolkodott, majd annyit mondott: – Hú, nagymama! Milyen szuper lehetett veled gyereknek lenni! Aztán leugrott az asszony öléből és kérlelően nézett vissza: – Nagyiiii! Figyelj csak! Ha nem leszel nagyon fáradt, sütnél nekem holnapra olyan sütit? Tudod, amilyet csak te tudsz! Azt a barna-fehéret, amiben meggy is van! – Aztán halkan, hogy más még csak véletlenül se hallja meg, még hozzátette: – Tudod, mamika, anya is sütött már olyat. Nem mondom, nagyon finom volt, de a tiéd valahogy mindig finomabb!  

Az asszony megigazította ősz fürtjeit, a kisfiúra kacsintott, és így szólt: – Gyere csak! Menjünk ki a konyhába, talán találunk ott neked valamit!

A konyhában a kisfiú feltérdelt a kis padra és meglátta, hogy az asztalon ott áll a nagyi süteményes tálcája, rajta a kedvenc süteménye.

-Nagyiii! Te vagy a legszuperebb nagymama a világon! Hogy nagypapa milyen szerencsés! Ha annyi idős lennék, biztosan feleségül vettelek volna! – és már nyúlt is a süteményhez, amit a nagymamája csak az ő kedvéért sütött. Az asszony mosolyogva, szeretettel nézte az ajtóból a kis embert, a lánya kisfiát, az ő szeretett unokáját, a kis szöszke szélvészt, aki egyszer, sok év múlva talán elmeséli majd az ő fiának, hogy a nagymama mennyire szerette őt.

Ma van az Idősek világnapja. Köszönjük az öleléseket, a simogatásokat, a sok mesét, a finom süteményeket, köszönjük, hogy segítettek azzá válni, akik vagyunk – köszönjük, hogy itt vagyunk! Isten éltesse a szépkorúakat még sokáig egészségben, szeretetben! Mindent köszönünk!