Jönnek a Perseidák!

A meteorrajt az 1862-ben felfedezett, 133 év keringési idejű Swift-Tuttle üstökös által szétszórt részecskék alkotják. A legutóbb 1992-ben a Föld közelében járt üstökös legsűrűbb részéhez a Nap körüli keringésünk során augusztus 11-13 között érkezünk, így ezeken az éjszakákon, de leginkább a hajnal előtti órákban (a tapasztalt észlelők szerint hajnali 3 és 4 között) érdemes a csillagos égboltot kémlelni. A meteorok megfigyeléséhez az égbolt északi része felé, a Perzeusz csillagkép irányába javasolt tekinteni.
Szent Lőrinc könnyeinek is nevezett meteorraj július közepétől augusztus végéig megfigyelhető.
Ebben az évben a maximum augusztus 13-án 07:30 UT-ra van előrejelezve, de a növekvő intenzitású meteorhullás 12/13 -án egész éjszaka észlelhető. Ebben az időszakban a csökkenő holdsarló gyenge fénye sem fogja számottevően zavarni az észlelést, így ha az időjárás is kegyes lesz, semmiképpen se hagyjuk ki ezt a ritka égi eseményt!

Az első megfigyelések a Perseidákról kínai csillagászoknak köszönhetően Kr. u. 36-ból származnak. Japán, kínai, koreai megfigyelések már a 8. és 9. században is előfordultak, később azonban a 12. század körül már csak szórványosan említik őket. Újkori újrafelfedezésük Adolphe Quetelet-nek köszönhető, aki 1835-ben Brüsszelben írta le először, hogy az augusztusban előforduló meteorok a Perzeusz csillagkép irányából sugárzódnak szét. A Perseidák elnevezés is innen eredeztethető. A Perseidák szülőégitestjének a bizonyításául Giovanni Schiaparelli számításai szolgáltak alapul.
Radiánsa a Perseus csillagkép területén van (innen kapta nevét), köztudatban emiatt augusztust a hullócsillagok hónapjának is nevezik. A raj sok apró porszemcséből áll, melyek a földi légkörbe hatoláskor nagy sebességük következtében felhevülnek és elégnek, a földfelszínt nem érik el.
Amikor a Perzeusz csillagkép alacsonyan van a látóhatár fölött, a meteorok száma kisebb, de azok hosszabb utat tesznek meg a légkörben. Nyomuk gyakran színes, vékony csík. Ezek megfigyelésére a 21-23 óra közötti időszak alkalmas.

A Swift-Tuttle üstököst 1862-ben fedezte fel egymástól függetlenül Lewis Swift és Horace Tuttle. Swift-Tuttle utoljára 1992-ben érte volt perihéliumban (legközelebb a Naphoz), és 2125-ben tér vissza. Az üstökös 26 kilométer átmérőjű. Ez több mint kétszer akkora, mint a feltételezett kisbolygó mérete, amely a dinoszauruszok pusztulásához vezetett.