Lassulj le, és nézd a slow tévét!

A norvég nemzeti televíziós csatorna több éve elindított egy projektet, amely országos kedvenc lett. 2009-ben a Bergenből Oslóba tartó vonat elején egy kamera közvetítette az utazás mind a hét óráját, erdőkön és hegyeken át a városb,. a Bergen Line 100. évfordulója alkalmából.

Thomas Hellum és csapata a Norwegian Broadcasting Corporationnél (NRK) elvitte az ötletet a közszolgálati műsorszolgáltatóhoz, és bár elég veszélyes vállalkozásnak tűnt a hét órás közvetítés, végül belementek. És milyen jól tették. A norvégok imádták, a családok a tévék köré gyűltek, lelassultak, ellazultak. Ez lett az NRK legnézettebb műsora – 1,2 millió norvég jelentkezett be az élő közvetítésbe.

A Slow TV a szokásos tevékenységek hosszú, valós időben történő sugárzott dokumentálása. Látszólag hétköznapi tartalom, történetszál nélkül. Az elmúlt években a Slow TV-t olyan platformokra adaptálták, mint a BIGO, TikTok, YouTube, az influencerek és a tartalomkészítők pedig rögzítik magukat utazás közben vagy épp házimunkát végezve, és rengeteget kaszálnak vele. .A világjárvány korlátozásai közepette ráadásul a nézők rászorultak az ilyen típusú műsorokra, hogy lekössék figyelmüket, normális légkört teremtsenek, és kapcsolatban maradjanak a külvilággal. Annak ellenére, hogy a Slow TV a 2010-es években lett igazán populáris Európában, a kanadaiak az 1980-as évek már próbálkoztak hasonlóval a Global TV „Night Walk” című sorozata révén, amely a mindennapi torontóiak éjszakai sétálását mutatja be. Nincs történet, nincs narráció, nincs kontextus: csak jazz zene és élet a képernyőn. De ha belegondolunk, hasonló volt a Duna TV halas bejátszása is, amit rengeteg fiatal bambult a buli után hazaesve, bár azt hozzá kell tenni, valószínű felvételről ment és nem valós idő szerint játszották le a halak életét, ami a Slow TV fontos feltétele. A műfaj ősforrása egyébkén valószínűleg Andy Warhol művész 1964-es „Sleep” című filmje, amelyben John Giorno költő öt óra 20 percig aludt.

Mi lehet a siker titka? Ahogy egyesek Norvégiában mondják, a Slow TV-én megjelenő kép annyira megnyugtató, hogy ellazít, elősegíti a lassítást, a semmire való gondolkodást. A szülők a hajókirándulás közvetítésével segítették a gyerekeket aludni. Azok, akik a nyugati part bizonyos területeiről érkeztek, kíváncsian figyelték azokat a szakaszokat, ahol a már említett postahajó megállt a városukban, mielőtt továbbhaladt volna.

Az emberi viselkedés kutatói azonban még mindig próbálják megérteni ezt a vonzalmat. John Eastwood klinikai és kognitív pszichológus, aki az unalommal foglalkozik, egyike ezeknek a kutatóknak. Eastwoodot lenyűgözi a Slow TV, mert elmondása szerint minden olyan összetevőt tartalmaz, amely gyakran az unalomhoz vezet, az emberek mégis hihetetlenül elkötelezettek.

Az egyik elem, amely csábítja az embereket, szerinte a kulturális büszkeség. „Kulturális különbségek vannak az unalom megélésében, ezért azt gondolom, hogy ez valószínűleg igaz a Slow TV-re”– mondja Eastwood. – Megalkotásához egyfajta nacionalista büszkeség társult, és talán emiatt sikeres.”

Mindez azonban nem magyarázza a kotló tyúkok népszerűségét. Ha semmiféle országimázsról nem szól a film, akkor vajon miért vonzó sokak számára 10 órán keresztül legelésző bárányokat nézni? Nos, nincs sok empirikus adat, amely rávilágíthatna arra a neurológiai, fiziológiai vagy pszichológiai folyamatra, hogy mi történik a fejünkben, miközben tévét nézünk. Ami biztos, szeretünk kukkolni, ezért is nézünk tévéműsorokat – a reality show-k pont erre játszanak rá. Tehát bár a Slow TV nem feltétlenül követi ugyanazokat a narratív struktúrákat, mint a forgatókönyves televízió, a koncepció ugyanaz marad.

Íme egy példa, amely biztosan megnyugtat mindenklit!: