Szívvel, szeretettel

Magas, jól öltözött fiatalember válogat a bevásárlóközpont május elejére megszaporodott virágkínálatából. Minden mozdulatán látszik a tanácstalanság, helyzetén bizony nem segít, hogy ebben az időszakban szinte végeláthatatlanul sorakoznak már közvetlenül a bejáratnál a szebbnél szebb növények.

Magam is megállok egy percre, hiszen ahogy édesanyám régen, úgy én sem tudok elmenni a virágcsodák mellett. Szinte hallom a hangját, ahogy mondja, egy virágnak még biztosan találok helyet… A gondolataim messze kalandoznak, látom a kertjét, amit az ismerősök csak botanikuskertnek hívtak, a nappali hatalmas virágtartóját, ami roskadozott a rengeteg, szebbnél szebb növénytől – amikor egy bátortalan hang visszaránt a jelenbe.

-Elnézést, hogy megszólítom.

Felnézek, és az iménti fiatalembert látom magam előtt.

-Tudna nekem tanácsot adni? – kérdezi bátortalanul. – Ön melyik virágnak örülne ezek közül legjobban? Annyira szép mindegyik, én nem tudom eldönteni, melyiket vigyem anyukámnak.

-Melyik az édesanyja kedvenc virága? Van kertje, ahová kiültetheti, vagy a szobában nevelgeti majd?

Beletúr göndör fürtjeibe, rám néz, és látom, hogy ezek a kérdések sokat nem segítettek.

-Azt hiszem, nincs kedvenc virága, mindegyiket szereti. Tavasztól a kertje folyamatosan virágzik, látnia kellene, milyen gyönyörű. Igaz, nagyon sokat is dolgozik vele. Gyerekkoromban én is mindig segítettem. A tulipán és a nárcisz volt a kedvencem, ezért abból mindig nagyon sokat ültetett – mondja büszke mosollyal. – És hát, a házban is sok virág van. Azt hiszem, most inkább olyat vinnék, amit nem kell kiültetni. Akkor egész évben ott lehet vele.

Ezzel újra a virágözön felé fordul, már kicsit határozottabban. – Azt hiszem, orchideát viszek. Tudom, hogy azt szereti, az egyik ablakban csak azt nevelget. Ez, a lila virágú lesz az! – mutat egy valóban szemet gyönyörködtető példányra. – Ilyen színt még nem láttam nála.

-Biztosan nagyon örül majd az édesanyja! – mondom neki mosolyogva, és indulnék is tovább, de csendesen utánam szól: – Nem vagyok biztos ebben. – És mintha egy könnycseppet látnék csillogni a szemében.

– Két hete volt egy vitánk és én megbántottam. Azóta nem beszéltünk. Nem mentem hozzá és nem is hívtam és ő sem keresett engem. Nagyon megbántam, de hirtelen és lobbanékony vagyok, mint ő – mondja szomorkás mosollyal – és őszintén szólva, nem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot. De most anyák napja van! Hogyan tehetném meg, hogy nem köszöntöm meg? Hiszen nagyon szeretem!

És ezeknél a szavaknál mintha visszatérne a magabiztossága. Kihúzza magát, a kiválasztott virágot óvatosan a bevásárlókocsiba teszi, majd rám néz, és így szól:

-Megyek, veszek még a kedvenc csokijából és abból a finom teából is, amit annyira szeret! És úgy döntöttem, ma én főzök neki! Nagyon köszönöm a segítséget!

És már megy is tovább, határozottan, mosolyogva. Az édességes sorban még látom, de már nyoma sincs a korábbi bizonytalanságnak. Már tudja, mivel szeretne örömet szerezni az édesanyjának.

És persze nem láhatom, de elképzelem magam előtt, ahogy nem sokkal később valahol, egy virágoktól pompázó kerttel körülvett házban csenget, kinyílik az ajtó és a hozzá hasonlóan hirtelen és lobbanékony természetű asszony kilép, és megöleli a fiát. Aztán betessékeli a konyhába, ahol már ott mosolyog egy tálcán a fiú kedvenc süteménye.

Isten éltesse sokáig az édesanyákat, nagymamákat, dédiket!       

Illusztráció: NoName_13 képe a Pixabay -en.