KULT-SZERDA: Titán

Egyre több idő telik el két botrányfilm között: a kereskedelmi tévézés választéka és az internet az egekbe tolta az ingerküszöbünket, egyetlen kattintásra vagyunk bármitől. Hol vannak már A nyolcadik utas: a Halál vetítéseire előre kirendelt mentőautók, azok az idők, amikor egy mozifilm még fizikai reakciót váltott ki a közönségből? Julia Ducournau, francia rendezőnő tudja a választ: Nyers (2016) című – kiváló! – horror-drámáján sorra ájultak el a nézők, és bár kétes hírnév az ilyen, mégis legalább annyi embert vonz, mint amennyit taszít. A Titán minden téren emeli a tétet: már műfajilag sem meghatározható, horrorisztikus jelenetei pedig nehezen leírható skálát járnak be a hétköznapian szenvtelentől a groteszkül elvontig.

Hiába lenne kényelmes támpont egy ajánló írásakor, mégsem mondhatom, hogy a Titán horrorfilm, a botrányfilm jelző pedig kizárólag a figyelem felkeltését szolgálja, azonban nem jelent semmit. A tartalommal sem jutunk sokkal beljebb: a cím egy fémlapra utal, amit a fiatal Alexia koponyájába ültetnek egy autóbaleset után. Traumája visszafelé sül el, rettegés helyett bizarr vonzalmat kezd érezni a járművek iránt, így felnőve autókiállítások táncosnőjeként tölti az estéit. Az érte rajongó férfiak közeledését már nehezebben tolerálja, ezért hamarosan menekülnie kell, de ez sem probléma: kiadja magát egy tűzoltóparancsnok rég elveszett fiának, így ő új életet kezd, a film pedig műfajt vált. Igen, a Titán néha groteszk sorozatgyilkos-thriller, néha pedig apa-„fia“ dráma, és akkor még nem beszéltünk a terhességről, ami Alexia sorsát és új alteregójának hitelességét jócskán megnehezíti. „Hősünk” ugyanis babát vár, és amikor magzatvíz helyett motorolaj kezd csordogálni, mi már meg sem lepődünk.

Az igényünk, hogy egyértelmű, könnyen behatárolható jelzőkkel bedobozoljuk a végeredményt, ezúttal zsákutcába vezet, a Titán ezt nem engedi. Ez egy vadló, ami lerúgja magáról azt, aki fél vagy bizonytalan: nem ülhetjük meg anélkül, hogy a ruhatárban hagyjuk az előítéleteinket, és ha be is ülünk rá, rázós menet lesz. Szerencsére két kiváló főszereplő fogja majd a kezünk: Alexia szerepében a most debütáló Agathe Rousselle megmutatja, mi a teljes, feltétel nélküli odaadás, lelkileg és testileg egyaránt. Az idősödő, teste hanyatlását szteroidokkal lassító tűzoltóparancsnok (Vincent) pedig a franciák nemzeti kincse, Vincent Lindon, akire a szerep íródott: a rendezőnő ki akarta mozdítani végre a színészlegendát a komfortzónájából. Ez végül a vászon mindkét oldalán megtörténik mindenkivel, de ennyire indokoltnak még sosem éreztem a „csak felnőtt nézőinknek“ ajánlást: erős idegzet kell, hogy kibogozzuk ezt a metaforát, és közben megértsük, a sokk is az élmény része. Ez egy kísérleti mozi, kísérletezőknek, és ahogy írtam: egyre többet kell majd várni a következőre.

2021. december 1-jén, szerdán 18 órakor a Petőfi Moziban.

Cseh Péter