Nyugdíjasként is aktív – Beszélgetés Veisz Endrénével kitüntetése kapcsán

Veisz Endréné több mint négy évtizeden át dolgozott a kisgyermekekért. Megalakulásától vezetője volt a Szent Anna Római Katolikus Óvodának, egészen nyugdíjba vonulásáig. Közel három évtizeden át odaadóan végzett intézményvezetői munkája elismeréseként Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést kapott, ám a koronavírus-járvány miatt a díj átvételére március 15-én nem volt lehetősége. Veisz Endrénével kitüntetése kapcsán beszélgettünk hivatásáról és a nyugdíjas évekről.

– Többgyermekes családban nőttem fel, faluhelyen, ahol nemcsak a családban, de az utcánkban is nagyon sok gyermek volt. Én voltam a legidősebb gyermek a családunkban, így mindig kisgyermekekkel voltam körülvéve, innentől számomra természetes volt az út, ami az óvónői hivatásig vezetett. Emellett életem első tanító nénije is nagy hatással volt rám. Alsó tagozatos koromban Gannán jártam iskolába, majd a körzetesítést követően Pápakovácsiban folytattam az iskolát. Középiskolai tanulmányaimat Kőszegen, a Jurisich Miklós Gimnáziumban végeztem, majd a Soproni Óvónőképző Intézetben lettem óvónő. A munkámat a Pápakovácsi Óvodában kezdtem, közben férjhez mentem, gyermekeim születtek. Kétgyermekes édesanyaként már nem tudtam oda kijárni, így kerültem a Csókai Óvodába, ami akkoriban III. számú óvoda volt. Nagyon szép időszakot tölthettem el ott.

– Hogyan került az újonnan induló katolikus óvoda élére?

– A harmadik gyermekem születését követően, a GYES időszaka alatt zajlott az egyházi ingatlanok visszaigénylése, az egyházi intézmények szervezése. Ezek közé tartozott a Szent Anna Római Katolikus Óvoda is, ahol annak megalakulástól dolgozhattam. Életem során – így az óvodavezetői munkámban is –  valójában mindig kihívásokkal találtam szemben magam, hisz megkerestek vagy megtaláltak feladatokkal, vagy magam éreztem nyitottságot, érdeklődést különböző képzések, tanfolyamok iránt. Így szereztem diplomát 2001-ben Veszprémben a hittudományi főiskolán, mivel azt gondoltam, hogy egy egyházi intézmény vezetéséhez teológiai téren is fejlesztenem kell magam. Később Egerbe jártam szakvizsga programban, ahol az egyéni bánásmódot igénylő gyermekek fejlesztőpedagógiája szakon végeztem. 

– Napra pontosan 27 évig – 1991. augusztus 1-jétől 2018. augusztus 1-jéig – volt vezetője a katolikus óvodának. Hogyan gondol vissza erre a közel három évtizedre, mi állt vezetői munkájának középpontjában?

– Nagyon fontos, hogy lelkesedéssel, lendülettel láttam munkához. Emellett az is lényeges, hogy mélyen hívő családban nevelkedtem, ahol természetes vallásgyakorlási szokásaink voltak. Így ezek nekem az óvodai életben is természetesek voltak. A szentelés alkalmával azt mondtuk, hogy a szeretet óvodája kívánunk lenni. Ezek nagy szavak és talán akkor még nem is mértem fel annak a súlyát, hogy ez mit is jelent valójában. Szerencsére lelkes munkatársi körrel dolgozhattam, így igazából nem is éreztük a nehézségeket, azok ahogy jöttek, úgy megoldottuk őket. És mindig ott állt mellettünk lelki vezetőnk, Salgó Ferenc atya, aki az első perctől kezdve nagy bizalommal és együtt munkálkodással segített minket. Fontosak voltak tehát mindazok, akikkel az évek során együtt dolgozhattam, mert nélkülük most nem állhatnék itt. Emellett nem beszélhetnénk most a katolikus óvodáról azok nélkül az elszánt szülők nélkül, akik nagy bizalommal hozták a gyermekeiket egy olyan óvodába, amiről semmit nem tudtak, aminek tulajdonképpen nem volt múltja. És természetesen a fenntartónak, a Veszprémi Érsekségnek is köszönettel tartozunk mindazért, amivé ez az óvoda válhatott. Mindig éreztem a bizalmukat, a támogatásukat, a bátorításukat. Az is fontos, hogy az évtizedek során mindig voltak támogatóink, segítőink, akiknek köszönhetően nagyon sok dolgot megvalósíthattunk.

– Van valami, amit kiemelne ebből a 27 évből?

– Amire a legbüszkébb vagyok, az az, hogy soha nem voltak létszámproblémáink, száz férőhelyes óvodánk mindig tele volt, mindig száz százalék fölötti volt a létszámunk. Úgy gondolom, ez a munkatársak dicsérete is, akikkel nagyon sokat dolgoztunk a szülők bizalmáért. De mi ezt nem éreztük tehernek, tettük a dolgunkat, mert hittük, hogy ennek értelme van. És ez meghozta a maga eredményét.

– Hogyan telnek nyugdíjasként a napjai?

– Tartalmasan. Amikor 2018 augusztusában nyugdíjba mentem, először nagy szabadságélményt éltem meg, nagy ajándéknak éreztem, hogy már nem csak szakmai könyveket olvashatok, hogy rejtvényfejtésre is jut idő. Bekapcsolódtam a nyugdíjas pedagógusok közösségébe, ahogy korábban, továbbra is járok énekkarokba is. Mindig megvannak a programjaim, soha nem unatkozom. Emellett hétköznaponként segítek a Fő téri plébánián, ami más ritmust adott az életemnek és sok örömet tartogat.

– Hogyan fogadta a kitüntetés hírét?

– Jött egy e-mail és igazából nem értettem, mi ez. A mai napig felfoghatatlan számomra ez a megtiszteltetés, majd akkor fogom ezt a valóságban is átérezni, megélni, amikor ténylegesen átadják az elismerést. Ez az elmúlt évi tapasztalatok alapján, talán augusztus 20-án történhet meg. A rengeteg jókívánság, gratuláció, amivel elhalmoztak, hihetetlen volt számomra. Nem is tudom, hogy méltó vagyok-e egy ilyen kitüntetésre. Ez egy egész közösség munkájának az elismerése. Ebben benne vannak a volt munkatársaim, a szülők, a családom, a fenntartó. Ennek mindenki részese, aki valamilyen szinten az óvodai élet részese volt az elmúlt 27 évben. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt az örömöt, ezt a 27 évet megélhettem. Persze nem minden nap volt egyszerű, voltak komoly és kisebb kihívások, de amikor egy ilyen hosszabb életszakasz összegzése történik, az emberben megszámlálhatatlan gondolat, élmény, ötlet, pillanat, arc villan fel, hiszen rengeteg történést megélhettem, megélhettünk, amiért nagyon hálás vagyok.