Üzenet a gyertyalángban

-Szia, holnap ilyenkor hívlak! – így búcsúztam Tőled, aztán alig 14 órával később döbbenten meredtem a telefonomra. Pár másodperccel korábban közölték velem, nem hívhatlak többé…

Azóta eltelt 20 év és én annyiszor végigjátszottam magamban azt az utolsó telefonbeszélgetést. Mennyi felesleges csacskaságról beszélgettünk és mennyi mindent nem beszéltünk meg, amit fontos lett volna! Annyiszor elgondolkodtam már azon, vajon mit mondtunk volna egymásnak, hogyan búcsúztunk volna, ha tudjuk, soha többé nem beszélhetünk?

Most itt állok a hideg kő előtt, nézem a gyertya lángját, ahogy meg-meglibbenve megvilágítja a nevedet és a két számot, amelyek jelzik, fájdalmasan rövid ideig lehettél csak köztünk. Nézem az aprócska fényt és próbálom felidézni azt a sok csodát, amit együtt megélhettünk. Most itt állok a hideg kő előtt és nem tudom, elmondtam-e valaha, hogy mennyire hálás vagyok neked, hisz felsorolhatatlanul sok mindenért kellene köszönetet mondanom!

Köszönöm, hogy nem voltál tökéletes és nem is próbáltál annak látszani! Köszönöm, hogy nem vártad el tőlem, hogy tökéletes legyek! Köszönöm, hogy megmutattad, mennyi szépség vesz minket körül! Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy a leghelyesebb út az egyenes és azt is, hogy ezt nem mindenki gondolja így! Köszönöm, hogy néha engedted, hogy hibázzak, és azt is, hogy ha kellett, visszatartottál! Köszönöm, hogy vigasztaltál, amikor arra volt szükségem! Köszönöm, hogy érezhettem a frissen szántott föld és az aratás illatát! Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy nem mindenki őszinte, aki mosolyog! Köszönöm, hogy megmutattad, hogy a legnehezebb helyzetből is fel lehet állni! Köszönöm, hogy voltál nekem és általad ma az lehetek, aki vagyok! Köszönöm!