Isten veled, szeretett Mesterem!

Alig 24 órája jött a hír, és én 24 órája csak arra tudok gondolni, hogy ez nem létezik! Olyan nincs, hogy Babos Jancsi elment! Az elmúlt negyed évszázadban olyan természetes részévé váltál a világomnak, hogy el sem tudom képzelni, mi lesz ezután…

Átevickéltem a mai napon, gépiesen tettem a dolgom, de lélekben messze jártam. Minden helyről, ahol jártam, minden cikkről, amit írtam, újabb és újabb közös történetek jutottak eszembe. Itt várakoztunk valamelyik politikusra hosszú percekig, miközben az imádott kutyádról, az extra okos boxerről meséltél. Ó, ez az a ház, ahová egy tévesen kiküldött meghívó miatt egy héttel a rendezvény előtt érkeztünk. Amott az ejtőernyős élményeidről beszélgettünk, és valahol ebben az utcában volt, hogy fantasztikus reflexszel elkerültél egy balesetet – majd elmesélted, hogy valaha, régen, egy autóversenyen nem voltál ilyen szerencsés. Most döbbenek rá, hogy szinte nincs olyan szeglete a városnak, ahol ne jártunk volna együtt.

És igen, úgy adódott, hogy mennem kellett ma az Anna térre is. Ott, a megyei lap akkori irodájában találkoztunk először, valamikor negyed évszázada egy maihoz hasonló őszi napon. Aztán másnap már együtt mentünk egy rendezvényre. Azóta szinte szünet nélkül együtt dolgoztunk. A munkakapcsolatból hamarosan barátság lett, az évek múltával olyan mély és őszinte kapcsolat, ami csak kevés adatik az ember életében. Talán közhely, de mi valóban fél szavakból is értettük egymást, munka közben pedig egy szemvillanásból tudtuk, mire gondol a másik.

Az egyik ilyen összenézésünk néhány évvel ezelőttről örökre az emlékezetembe vésődött. Az Esterházy-kastélyban voltunk és te, ahogy szoktad, abból a rád jellemző, félig térdelő-guggoló helyzetből fotóztál valami szépséget, ami megragadta a tekinteted. Elkészült a fotó, de a szokásos, lendületes felugrás elmaradt. Összenéztünk, és olyasmit láttam a szemedben, amit addig még soha… Munka közben akkor érezted először az idő múlását. Pár pillanatig néztük egymást, majd lassan felálltál, miközben mindketten tudtuk, valami megváltozott. Akkor döbbentem rá, hogy az idő könyörtelenül morzsolja, lassan felőrli a közös munkával töltött napjainkat. De még akkor sem jutott eszembe, hogy valaha búcsúznunk kell. Egészen addig a szörnyű napig, amikor a baleseted történt. De Te keményen küzdöttél és nyertél!

Azóta nem dolgoztunk együtt, de rendszeresen találkoztunk és rengeteget beszélgettünk. Családról, barátokról közös emlékekről, örömteli és fájdalmas pillanatokról. Aztán jött a március és kifordult sarkaiból a világ. Én nem mentem többé, hiszen féltettelek. Türelmetlenül vártam a napot, amikor újra ott ülhetek veled az asztalnál, gőzölgő tea mellett, és beszélgetünk. És szokás szerint olyan gyorsan repülnek a percek, hogy egyszer csak aggódva felnézel az órára: Van még időd?

Drága Jancsi! Hát eljött ez a pillanat is – nem kaptunk több időt, búcsúznom kell! Szívemben őrzöm barátságunk minden pillanatát. Isten veled, szeretett Mesterem! Nyugodj békében!